4. A LELŐHELYEK AZONOSÍTÁSA
A lelőhelyek egy része valójában mindig is ismert volt, az évszázadok folyamán legfeljebb az változott, hogy az utókor mit gondolt róluk. Szerencsés esetben a helyszín egyszerűen eredeti funkciójának megfelelően használatban maradt, például a középkori Szentmártonhegyi monostort senki nem keresi, immáron Pannonhalma néven bármikor megtekinthető. De az is elképzelhető, hogy elpusztult állapotában is évszázadok óta ismert egy lelőhely. A – ma már – a Pest megyei Százhalombattán lévő Százhalom falut például a középkorban a tőle északra lévő kiterjedt késő bronzkori halomsír-mezőről nevezték el.
4.1 FELSZÍN FELETTI STRUKTÚRÁK
Az emberi megtelepedés nyomai a tájban nagyon sokáig megfigyelhetőek, amennyiben későbbiekben a megváltozott területhasználat nem alakítja át alapvető mértékben területüket.
A Bakonyban a nagy kiterjedésű Zörög-hegyi bronzkori földvár már legalább 3000 éve lakatlan, helyenként 1-1,5 m magas sáncai azonban ma is jól láthatóak az erdőben. Ez azért van így, mert a nehezen megközelíthető fennsíkon elhelyezkedő területet erdőként használták az elmúlt évezredekben, és ennek köszönhetően többé-kevésbé változatlanul megmaradtak a lassan erodálódó, pusztuló sáncok és árkok. Ha ugyanezt a területet szántóföldi művelés alá vonták volna, – mint ez nagyon sok egyéb földvárral megtörtént – az árkok és sáncok lassú pusztulása következett volna be. Meglepő módon igen sok ilyen megőrződött építményt lehet ma is azonosítani, és nem csak az erdők mélyén. K. Németh András például a Tolna megyei Mőcsény temetőjének elhagyott, bozótos részén 2003-ban, részben álló falakkal rendelkező, Árpád-kori templomromot azonosított.
A felszín feletti látható struktúrákkal (pl. épületek, halmok) rendelkező lelőhelyekkel az emberek mindig is együtt éltek, sokszor mesés történeteket és legendákat kerekítettek köréjük. A földrajzi nevek gyűjtésének igénye eredetileg a nyelvtudomány oldaláról jelentkezett, de ezek az adatok számtalan alkalommal régészeti jelenségeket is jelezhetnek. A régi elhagyott faluhelyek emléke például sokáig él a Faluhely-dűlő, vagy szláv betelepülők esetén a Szelistye-dűlő névben. A –vár végződésű helynevek (Bagolyvár, Bolondvár stb.) majdnem mindig valóban egykori (akár középkori akár őskori) várra utalnak, akkor is, ha ezek ma már felszíni vizsgálatokkal nem azonosíthatóak. A Dunántúlon a törökökhöz, az Alföldön általában a kunokhoz kötötte az újkor embere a számára ismeretlen eredetű építményeket, így született számos “töröktemplom” és “kunhalom” elnevezés, amelyek valójában jóval régebbi eredetűek. A Tűzköves-dűlő elnevezés az őskori lelőhelyeken sokszor nagy mennyiségben előkerülő és a felszínen is látható kovaeszközökről kapta a nevét, persze csak azokon a tájakon, ahol ez a kőzet nem fordul elő természetes módon.
A néphagyomány világában minden valamirevaló régi rom alatt alagút vezetett, akár egészen abszurd, 4-6 kilométernyi távolságba. Ennek pszichológiai hátteréről sokat elárul az, hogy ezek a képzeletbeli alagutak szinte mindig olyan helyszínekre vezetnek, ahol szintén lelőhely van, még ha teljesen más korú is, mint az eredeti rom. Lébényben például úgy tartják, hogy a középkori apátsági templomtól alagút vezet a 4-5 km-re lévő Barátpusztára, ahol a régészek a római kori Quadrata erődjét találták meg. A két lelőhelynek egyetlen köze van egymáshoz: mindkettő jól látható romokkal rendelkezett a 18. században. Rengeteg ehhez hasonló helyzetet ismerünk, sokszor viszont mára csupán a rom és az alagút hagyománya maradt fenn, a romok mindörökre eltűntek. A régésznek azonban érdemes utánanéznie annak is, hogy hol „bukkannak felszínre” a képzeletbeli alagutak.
Általános félreértés laikusok körében, hogy a régészeti lelőhelyek a föld mélyén vannak, mintha valamilyen módon elsüllyedtek avagy méterekkel a mai felszín alá temetődtek volna. Ezzel szemben természetesen semmilyen lelet avagy lelőhely nem süllyed a földben, és az üledékfelhalmozódás vagy a talajképződés sem vezet a lelőhelyek nagy többsége esetében – az őskőkori lelőhelyek egy része kivételével – néhány ezer év alatt azok több méternyi fedettségéhez. Rendhagyó helyzeteknek számít az, amikor például emberi tevékenység hatására avagy intenzív homokmozgásnak kitett területeken, esetleg feltöltődött folyóvölgyekben akár több méterrel a felszín alá is kerülhetnek a leletek. A lelőhelyekkel egykorú járószintek általában azonban a mai felszín közvetlen közelében voltak.
Ha tehát egy elhagyott településen semmilyen változás nem történik, akkor annak nyomai viszonylag hosszú időn át valamilyen formában megfigyelhetőek. Nyilván ez a kialakításba fektetett munka mennyiségétől, illetve a használt anyagoktól is nagymértékben függ; egy hegytetőn álló kővár maradványai jóval hosszabb ideig megfigyelhetőek, mint egy néhány földbe ásott házból álló tanyáé.
Az ehhez hasonló – még látható – struktúrák vizsgálatának rengeteg előnye van. Szerencsés esetben még vizsgálhatóak az alaprajzi formák, a határoló árkok, melyek vizsgálata rengeteg információt rejthet. A Fejér megyei Ercsi határában, a Duna-parton fekvő, középkori Besnyő falu helyét még sohasem szántották. A gyepes területen végigsétálva pontosan követhető a falu utcája, két oldalt a házak romjait rejtő, téglalap alakú, lekerekedett halmokkal, a falu közepén pedig megfigyelhető a templom előtti kis tér és a templom kerítőfala. Egy egyszerű sétával és odafigyeléssel annyi adatot nyerhetünk a falu szerkezetéről és egyéb sajátosságairól, mint amennyit egyébként csak sok évig tartó régészeti feltárás eredményezhetne.
Nagy-Britanniában, ahol nagyon alacsony a szántott területek aránya, olyan sok az ilyen és ehhez hasonló terület, hogy az országban ez képezi a régészeti lelőhely-azonosítás legfontosabb módszerét; régészeti geodéták (archaeological surveyor) mérik fel és értelmezik ezeket a struktúrákat, a neolit körároktól a késő középkorban elpusztult faluhelyig. Bizonyos helyszíneken akár a késő bronzkori területhasználat nyomait is lehetséges azonosítani.
4.2 LELŐHELY ÉS LAKÓHELY
Abban az esetben azonban, ha az ember továbbra is intenzíven használja az egykori települések helyszíneit, akkor a helyzet jelentősen megváltozik. Sok olyan régészeti lelőhely van, amelyet ma is lakóhelyként használnak. Ez nyilvánvalóan nem véletlen, a megtelepedésre alkalmas területeket a közösségek mindig is hasonló módon választották ki, a legtöbb lelőhelyen – sokszor egymástól teljesen függetlenül – több korszak népessége lakott. A Fejér megyei Dunaújváros ma is sűrűn lakott, Dunára néző Rácdombján például a neolitikumtól máig tartó intenzív megtelepedéssel számolhatunk. Ez nem jelent feltétlenül évezredek óta tartó, megszakítások nélküli lakottságot, de azt igen, hogy az egymást követő kultúrák népessége hasonlóan alkalmasnak találta a helyszínt a letelepedésre. A középkori lelőhelyek esetében sokszor a mai napig folyamatosan lakóhelyként használnak egy-egy területet, ez pedig általában olyan bonyolult, összetett rétegsort eredményez, melynek kutatása külön régészeti diszciplínát teremtett, az ún. városi régészetet. A lakott területeken nagyon nehéz felszíni leletgyűjtéseket folytatni – általában a házakhoz tartozó, művelt kiskertekre korlátozódhat ez a tevékenység -, míg városi környezetben gyakorlatilag lehetetlen vállalkozás. Ezért ezeken a helyszíneken egyéb, a különféle, főképpen építési tevékenységhez kapcsolódó lelet-előkerülésekből és megfigyelésekből származó információk összegyűjtésére és értelmezésére van szükség. Természetesen számolnunk kell azzal, hogy évszázadokon, esetenként évezredeken keresztül folyamatosan használt területeken a régészeti jelenségek jelentős mértékű pusztulása következhetett be.
4.3 SZÁNTOTT TERÜLETEK KUTATÁSA
Az intenzív területhasználat veszélyei más lelőhelyeket is érint. Magyarországon ma a legtöbb lelőhelyet a szántóföldi műveléssel összekapcsolódó tevékenységek – különösen a szántás, talajlazítás, rigolírozás – veszélyeztetik leginkább. Már néhány évi folyamatos művelés képes teljesen eltüntetni a lelőhelyek felszíni nyomait, azonban ezzel nem ér véget az érintett lelőhelyek pusztulása. Az eke ugyanis feltépi és megforgatja a régészeti jelenségek felső, a felszínhez közel eső részét. A folyamatos szántás és az erózió egymást fokozó hatására minden évben egy kicsit „mélyebbre ér” az eke és egyre nagyobb részét pusztítja el a lelőhelynek. A Tolna megyei Pálfa – Téglás-dűlőben lévő egykori ágostonos kanonok-kolostor temploma körül például a szántás mára olyan mélységbe ért, hogy pár éve jól látható volt, ahogyan a templom körüli temető néhány – általában eredetileg 1-2 m-rel az egykori felszín alá temetett – csontvázas sírja anatómiai rendben a felszínen hevert. Mivel a lelőhelyek jelentős része ismeretlen, ez azt jelenti, hogy a folyamatos szántóföldi művelés miatt sok lelőhely még azonosítását megelőzően elpusztul.
Kutatási szempontból a szántás azonban egy kétségtelen előnnyel is jár: felszínre hozza a lelőhely leletanyagának, illetve egyéb jelenségeinek egy bizonyos részét, megkönnyítve a lelőhely azonosítását a terepbejárások alkalmával. Ezek a tárgyak az esetek túlnyomó többségében átégett kemence- vagy épülethez tartozott falmaradványok, pattintott vagy csiszolt kőeszközök, állatcsontok, fémleletek, illetve a legtöbb esetben kerámiatöredékek.
Az agyagedények rendkívüli fontossággal bírnak a régész számára, mivel olyan olcsón előállítható, általában a lelőhelyeken nagy mennyiségben felbukkanó fogyóeszköz volt, amelynek készítési technológiája, díszítési módja, formakészlete, illetve funkcióköre nagymértékben függött az adott népesség életmódjától. A kerámiatöredékeken általában szemrevételezéssel is vizsgálható az edényformálás technikája, a soványítóanyag, az égetési technológia, szerencsés esetben megállapítható az edény eredeti formája és tanulmányozható az alkalmazott díszítési technika is. Ezen jellemzők többsége – főképpen együttesen vizsgálva – korszakjelző értékkel bírnak, mely lehetővé teszi, hogy szerencsés esetben akár már egészen kis töredékeket is be lehessen sorolni egyes régészeti kultúrákhoz, vagy – az azokon belül, egyedi sajátosságok alapján elkülönített – csoportokhoz, fázisokhoz, amely alapján aztán – korszakonként változó pontossággal – meghatározható készítésük ideje.
A szántott területeken tehát a bolygatott lelőhelyek leletanyaga egyszerűen a felszínen hever, a kutató régésznek nincsen más dolga, mint tüzetesen átvizsgálni a szántást és összegyűjteni ezeket. A leletek szóródása alapján meghatározható a lelőhely kiterjedése, vizsgálatukkal pedig a lelőhely kora. Hátrányként jelentkezik viszont, hogy az így azonosított lelőhelyek alaprajzát, struktúráit a felszínen csak ritkán lehet azonosítani, bár a távérzékelési módszerek ebben sokszor segítségünkre lehetnek (ld. 5 fejezet). Egyfajta bizonytalanság tehát megfigyelhető a különböző területhasználat alapján: vagy jól ismerjük a jelenség korát, de nem ismerjük a struktúráját, vagy jól ismerjük a struktúrát, de nehézségeink vannak a kor meghatározásával.
Mivel Magyarországon – és általában Közép-Európában – nagyon nagy a szántott területek aránya, ez a „szántóbejárás” (plough walking) a leghatékonyabb lelőhely-azonosítási lehetőség, nálunk általában ezt azonosítják a terepbejárással.
Kérdésként merül fel rögtön, hogy az eke által eredeti kontextusából kiszakított lelet vajon mennyire pontosan utal az eredeti helyére. Mivel a régészek mindig is használták ezt a módszert a lelőhelyek azonosítására, ez mindig is vita tárgya volt. Komoly problémát jelent azonban, hogy a kézi GPS használata előtt a lelőhelyek felszíni kiterjedését egyszerűen a domborzat jellegzetességei alapján vitték térképre, ez pedig a legtöbb esetben 50-100 m-es hibahatárt jelentett. Léteztek természetesen különféle módszerek, pl. geodéziai módszerekkel kitűzött négyzethálók, amikkel lehetséges volt ennél pontosabban is felmérni a lelőhelyeket, ez azonban rengeteg munkát igénylő feladat volt. Emiatt viszonylag kevés lelőhelynél, elsősorban kutatási célból végezték el, és széles körben hazánkban sem terjedt el. A GPS alkalmazása azonban ezeket a módszereket szükségtelenné teszi, pontosabban „virtuális négyzetháló” alkalmazását teszi lehetővé. A régészeti lelőhely-azonosítás számára a napjainkban forgalomban lévő kézi GPS 4-6 méteres pontossága megfelelő. Kutatási célokra, pl. lelőhely-sűrűségi vizsgálatokra azonban sokszor nem elegendő pontosságú.
A vizsgálat során a lelőhely által érintett területet sávokban végigjárjuk, és minden egyes talált lelet – jellemzően kerámia – helyét rögzítjük. Az így kirajzolódó pontfelhő határozza meg a lelőhely felszíni kiterjedését. Pontok – lehatárolás módszere Ez gyors, és a lehető legobjektívebb mérést eredményezi. Ha szükséges, akkor minden egyes talált leletet a GPS azonosító számával együtt tudjuk felgyűjteni, ez kicsit lassítja a munkát, de ezzel lehetséges a lelőhelyen belüli korszakok pontos elkülönítése is. Az elsődleges örökségvédelmi feladat azonban általában az érintettség és a lelőhely kiterjedésének minél pontosabb tisztázása.
A nagy felületű megelőző feltárások megindulásakor sok problémát okozott a felszíni becslés és a valóság eltérése, ezért sok régész szkeptikus a módszer pontosságának tekintetében. Ahogyan nincsen két egyforma lelőhely, úgy a felszíni jelenségek kapcsolata is eltérően változhat, azonban a probléma forrásának nagyon sok esetben valójában a – különféle okokból – pontatlan felszíni felmérést tarthatjuk.
A GPS segítségével ezeknek a problémáknak egy részét át tudjuk hidalni, egyelőre azonban még kevés olyan felmérést ismerünk, amely a statisztikailag szignifikáns számban teljes lelőhely-kiterjedésre vonatkozó feltárási adatokat térinformatikai eszközökkel mért terepbejárási adatokkal vetne össze. A felszíni leletek sodródása ráadásul számos egyéb hatással is valószínűleg összefüggésben van. A domborzat lejtése, a talajtípusok, a csapadékmennyiség, szántás módja és iránya mind-mind különböző módon befolyásolhatják ezt az összefüggést, és akkor még nem is említettük a megfigyelési különbségeket. Az azonban biztos, hogy van összefüggés, és a felszíni leletanyag mozgása általában döntően nem tér el a lelőhely tényleges kiterjedésétől.
Számítanunk kell bizonyos esetekben arra is, hogy a felszínen talált lelet máshonnan került oda, és nem lelőhelyre utal. A trágyázás, vagy a meliorizáció esetében is elképzelhető, hogy kerámiatöredékek kerülnek olyan szántott helyszínekre, ahol valójában nincs is lelőhely. Ez csak akkor merülhet fel lehetőségként, ha nagyon kevés (1-2) töredéket találunk, mivel nagyságrenddel kevesebb az átszállított töredék, aminek megint csak apró része van a felszínen. Mégis létezik az a kategória, mikor nehéz eldönteni, hogy egy nagyon apró időszakos telepről, vagy a trágyába keveredett földből származik a töredék. Ezek azonban az azonosított lelőhelyeknek egy nagyon alacsony százalékát jelentik, a leletek intenzitása a legtöbb esetben kizárja ennek a lehetőségét
Néhány szót kell ejtenünk még a megfigyelés lehetőségeiről is. A szántásban található töredékek észrevétele bizonyos fokú gyakorlatot igényel, tehát különböző tapasztalatú emberek különböző intenzitással fogják észrevenni a leleteket. Általában elmondható, hogy a leletek megfigyelésére a boronált esőverte felszín a legalkalmasabb. A friss szántásban a földrögök miatt nagyon nehéz észrevenni a leleteket, közvetlenül boronálás után pedig annyira poros a felszín, hogy eltakarja a leletanyagot. A lelőhely-azonosítás szempontjából ezek a legveszélyesebb helyzetek, hiszen a kutató a területet bejárhatónak, vizsgálhatónak látja, pedig valójában nem az. A vegetáció ehhez képest kevesebb kockázatot rejt, mert vagy annyira sűrű (pl. gabona), hogy nem kutatható egyáltalán, ha pedig kutatható (pl. kukorica), akkor azon a sorok között már ideális esőverte felszín alakult ki, kiváló megfigyelési lehetőségekkel. kutathatósági kép – terep
A különböző megfigyelési lehetőségek és a szubjektív tényezők miatt minden területen és minden esetben javasolt a többszöri, eltérő vegetációs ciklusokban végzett terepbejárás. Ezekben az esetekben számítanunk kell arra, hogy a lelőhelyek felszínen megfigyelhető kiterjedése biztosan változni fog bizonyos mértékben, ilyenkor a pontfelhők „közös halmazát” vehetjük alapul a lelőhely méretének becsléséhez.