2. AZ EMBER ÉS A LELŐHELY

 

Az ember és elődje mintegy 600.000 éve él a Kárpát-medencében, mintegy 30.000 éve pedig külső megjelenésében, sőt részben feltehetően gondolatvilágában is meglehetősen hasonló hozzánk. Körülbelül 8.000 évvel ezelőtt kezdett el növényeket termelni és állatokat tartani, és azóta – nagyrészt ehhez kapcsolódóan – alakítja át környezetét egyre gyorsuló mértékben. Részben emiatt, de nagyobb részt az életmód megváltozása miatt lehetővé vált népesség-növekedésnek köszönhetően elsősorban ennek az időszaknak a régészeti örökségével találkozunk a tájban. Magyarországon számolnunk kell azzal, hogy az emberi közösségek 7500-8000 éve folyamatosan alakítják és használják gyakorlatilag az ország egész területét.

Ennek megfelelően hazánkban már nem találkozhatunk olyan területtel, amelyet az ember ne alakított volna át valamilyen módon az elmúlt évezredek folyamán. 

A természetvédelem, tájértékek, örökségvédelem köre tehát sokkal szorosabban összefügg, mint amennyire azt a jelenlegi gyakorlat alapján gondolhatnánk. természetvédelem sehol sem őriz eredeti, „természetes” területet, hanem inkább az ember által valamikor használt terület mesterséges – esetleg eredetinek gondolt – állapotát.
Viszonylag sok tinta folyt már el a régészeti lelőhely és a lelet fogalmának pontos meghatározásán, ez a jelenségek sokféleségét vizsgálva nem is annyira meglepő. Jelenleg célszerű a törvényi meghatározást alapul venni, e szerint a régészeti lelőhely: „az a földrajzilag egyértelműen meghatározható terület, melyen a régészeti örökség elemei elsődleges összefüggéseikben találhatók, és amelyeket a Hivatal nyilvántartásba vett.” A lelőhely tehát a régészeti örökség egyfajta alapegysége, az a helyszín, ahol ezt – más szóval az emberi tevékenység nyomait – találjuk.

A lelőhelynek – ahogy említettük – tehát azt a helyszínt tarthatjuk, ahol „a régészeti örökség elemei elsődleges összefüggésükben megtalálhatóak” hozzátéve még, hogy ennek határát a környező leletmentes terület határozza meg. Ha tehát ugyanazon a helyszínen több korszak népessége is megtelepedett, akkor azt általában egy lelőhelynek tekintjük, egyszerű gyakorlati okból, mivel örökségvédelmi szempontból a régészeti érintettség megállapítása az elsődleges feladat. Ez a gyakorlatias hozzáállás persze vitatható, és rengeteg újabb kérdést felvet, jelenleg azonban meg kell elégednünk ezzel a definícióval.

Ez jelenthet mindent, amit ember alkotott, vagy emberi tevékenységgel valamilyen formában összekapcsolható, hiszen a tájnak gyakorlatilag minden részét használta valamilyen módon. Lelőhely lehet egykori település, temető, út, szántásnyom vagy halastó gátja – mindennek, ami az emberi tevékenységgel van összefüggésben, információtartalma van. Az örökségvédelemben azonban leggyakrabban települések (lakó- és/vagy munkahelyek), illetve temetők nyomait értjük a lelőhelyeken. A legsűrűbben ezekkel a lelőhelytípusokkal találkozhatunk a tájban, és ezeket a legkönnyebb azonosítanunk. Jelen ismereteink alapján meglehetősen sűrű településhálózattal számolhatunk a Kárpát-medencében, azonban a lelőhelyek elhelyezkedése, vagy más szóval térbeli eloszlása nem egyenletes.

2.1. A LELŐHELYEK KORA ÉS FUNKCIÓI

A régészeti lelőhelyek mindegyike hosszabb-rövidebb ideig tartó emberi tevékenység nyomát őrzi. A múlt rekonstruálásához nagyon lényeges ezek korának meghatározása. Annak érdekében, hogy ezen idő- és térbeli lehatárolás egyértelmű legyen, kétszintű korszakolás alakult ki a régészetben. Egyrészt szélesebb régészeti korszakokat határoltak el, így például az őskort vagy a középkort. Ezek időbeli határai jellemzően meghatározott dátumokhoz, vagy alapvető történeti-kulturális változásokhoz köthetőek. Így például az őskori régészeti korszakokat az 1830-as években Christian Jürgensen Thomsen tagolta elsőként  a használt tárgyak jellemző anyagai alapján, kőkor – bronzkor – vaskor periódusokra, melyet a régészettudomány alapjaiban a mai napig használ.

Ennél azonban pontosabb behatárolást tesz lehetővé a régészeti kultúrák meghatározása, amely már a régészeti leletek tipizálása és egyéb jelenségek (pl. temetkezési szokások, építészet) elhatárolása alapján történik: bizonyos korszakban, bizonyos területeken belül azonos, vagy nagyon hasonló tárgyakat, szokásokat találunk, amelyek többé-kevésbé jól elkülöníthetőek egyéb időszakok és területek tárgyi kultúrájától, illetve szokásaitól. Az ezek kapcsán kirajzolódó egységek jelentik valójában a régészeti korok (és terek) lehatárolásának alapját, ami általában át is ível a régészeti korok határain. A régészeti időrend meghatározásához kétféle lehetőség kínálkozik. A relatív kormeghatározással két vagy több régészeti kultúra időbeli viszonyait egymáshoz képest kizárólag az egymásutániság szempontjából határozzuk meg. Emellett azonban ma már lehetőség van abszolút kormeghatározásra is természettudományos módszerek segítségével (pl. 14C, dendrokronológia, termolumineszcencia)

A már említett örökségvédelmi törvény régészeti örökségnek „az emberi létnek … 1711 előtt keletkezett érzékelhető nyomát” tekinti. Ez az évszám a Rákóczi-felkelést lezáró szatmári békekötés időpontjára utal, a jogszabályba történt bekerülése elsősorban annak köszönhető, hogy a törökkori emlékanyag kutatásának gazdag régészeti hagyományai vannak Magyarországon.

 

A lelőhelyek megértéséhez azonban lényegesnek tarthatjuk funkció szerint is vizsgálni az emberi tevékenység nyomait. Ahogy említettük, az emberi megtelepedés legalapvetőbb funkciói a lakóhellyel, munkahellyel és a temetkezéssel függnek össze. Éppen ezért a tájat sűrűbb, vagy ritkásabb szövésű hálóként ez a hármas fonja át. Természetesen vannak helyzetek, ahol ezek összekapcsolódnak, illetve számolnunk kell azzal is, hogy vannak olyan esetek is, amikor a jelenségek jellege, vagy azok hiánya miatt nehézséget jelent az egyes funkciók helyének azonosítása. Az azonban bizonyos, hogy ahol ember élt, ott ezek a funkciók léteztek. A fenti, alapvetőnek tekinthető hármas mellett azonban számos egyéb funkciójú lelőhely nyomaival is rendszeresen találkozhatunk a tájban, melyek szintén az egykori településhálózat részeit képezik.

Az utakkal, a kommunikáció legalapvetőbb nyomaival szintén találkozhatunk, ahogyan a szakrális funkció is gyakorlatilag minden közösség életének a részét képezte, még ha ez nem is mindig különíthető el egyértelműen az egyéb jelenségek körétől. Vannak persze az emberi életnek olyan funkciói is, amelyekkel csak nagyon ritkán találkozunk, például a szórakozás, kikapcsolódás, a higiénia és gyógyítás helyszíneit a terepen csak nagyon ritkán tudjuk azonosítani. Persze az egyes funkciókhoz kapcsolódó régészeti jelenségek adott lelőhelyen legtöbbször nem vagy csak nehezen különíthetőek el. Egy vár például a védelmi funkció mellett egyúttal lakóhely, munkahely is, ha pedig kápolna is található a várban, akkor pedig már szakrális funkcióval is rendelkezik.

2.2 A különleges és az általános

Viszonylag ritkán találkozunk kincsleletekkel, még ha az érdeklődők figyelmét ezek keltik fel a leginkább. Értékes tárgyakat az emberek általában két okból helyeztek a földbe: vagy szakrális okból (áldozat, sírmelléklet) vagy azért, hogy elrejtsék (bár ez a megtalálásukkor nem mindig különböztethető meg). Mindkét esetre igaz azonban, hogy többnyire csak akkor maradnak a tárgyak a földben, ha helyük feledésbe merül. A gazdag mellékletű sírokat az ásatások tanulságai alapján sokszor még a temető – vagy helyének – fennállásakor kirabolják. Az elrejtett kincsek pedig csak abban az esetben maradnak a földben, ha gazdájuknak már nem volt lehetősége visszatérni értük.  A régészeti településhálózat vizsgálata szempontjából ezeknek nincs is különösebb jelentősége, előkerülésük – mivel ebben játszott a legnagyobb szerepet az emberi döntés – gyakorlatilag véletlenszerű.

A közhiedelemmel ellentétben a régészetnek nem a kincsek felkutatása a célja, bár a szakmai fejlődés – mai szemmel nézve – bizonyos szempontból túl sokat foglalkozott a tárgyakkal, és túl keveset azok helyszínével.

Mivel a régészeti korú tárgyak iránti érdeklődés a gyűjtés oldaláról alakult ki, sokáig a régészet a művészettörténettel együtt a szép tárgyak leírásával és osztályozásával foglalkozott. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a reneszánsz kor érdekes és régi tárgyak iránti “arisztokrata” vonzódásából valódi tudomány alakuljon ki.
Napjainkra a régészet még mindig nagyon fiatal, dinamikusan fejlődő diszciplína, világszerte meglepően heves viták kísérik felfogásának, kutatásának alapirányait, amelyek néhány évtizedenként élesen változnak. Ez az út egyáltalán nem befejezett, és folyamatosan fejlődik, mint ahogy minden más tudomány is.

Jól jellemzi ezt a felfogást Henszlmann Imre egy 1880-ból származó jelentése, amelyben a Fejér megyei Nagyhörcsök-pusztán előkerült középkori templomromról ír. Korának vezető művészettörténésze és archaeológusa, miután kiásatta az előző évben véletlenül előkerült templom alapfalait, és elkészítette a templom alaprajzát, további sorsáról egyetlen lakonikus mondatot írt le: „a fennmaradt alapzat különös értékkel nem bírván, köveit ki fogják szedni és építkezésre felhasználni.”
A templom helyét sem tartotta érdemesnek megörökíteni az utókor számára, így ma azt sem tudjuk, hogy hol állt a teljesen elpusztított épület. Ez a felfogás – bár a mai régész számára kissé hajmeresztő – egyáltalán nem kárhoztatandó, egyszerűen a 19. század végi régészeti gondolkodást tükrözi: az érdeklődésre a különleges tart számot.

Ebből a fejlődésből következik az is, hogy amikor a régészet az eredményeit, tevékenységét a közönség elé tárta, akkor a szépet, a különlegeset igyekezett bemutatni. A különleges tárgyak, leletek kiemelkedő jelentőségének hangsúlyozása egyéb veszélyeket is hordozott. Ezek bemutatása, hangsúlyozása ugyanis oda vezetett, hogy a közvélemény a régészetet a különleges leletekkel azonosította, és azonosítja ma is. Annak ellenére, hogy a hazai régészet az eltelt százötven évben óriási felfogásbeli és módszertani változáson ment át, ez az örökség bizonyos mértékben máig megmaradt. Amikor napjaink régésze például az autópálya-építést megelőző kutatások során végzett örökségvédelmi tevékenysége eredményeit próbálja a közvéleménynek bemutatni, a média, és az emberek továbbra is a különlegeset kéri számon rajta. Ez aztán oda vezet, hogy a régészek egyfajta különös kimondatlan nyomás alatt végzik a munkájukat, hogy a különlegeset mutassák be, pedig egyáltalán nem ez kutatásuk elsődleges tárgya.  

Ezzel függ egyébként össze az „amatőr” régészekről kialakult kép is. A szóösszetétel maga is értelmetlen, hiszen ahogy nincsen amatőr mérnök, vagy amatőr orvos, úgy amatőr régész sincs. Az amatőr régész ugyanis nem kutatást végez, hanem kincskeresést. Ez azonban jól mutatja azt a közkeletű tévedést, amely szerint a „profi” régész ugyanazt csinálná, mint az amatőr: kincset keres.

A régészet örökségvédelmi feladata és jelentősége ezzel szemben az, hogy minden elérhető – és egyébként elpusztuló – semmilyen más módon nem megismerhető információt összegyűjtsön a múltról, márpedig a legtöbb adat a hétköznapi érdeklődő számára nem sorolható a “különleges” kategóriába.

2.3 A régészeti örökség védelmének forradalma

A régészet felfogása az elmúlt néhány évtizedben forradalmi változásokon ment keresztül. Ennek bizonyos szempontból eredménye, bizonyos szempontból kezdete az európai országok többsége által 1992-ben aláírt Máltai Egyezmény. Ez határozza meg napjainkban a régészeti örökség és a társadalom viszonyát, előírva a régészeti lelőhelyek nyilvántartását és védelmét. Az egyezmény értelmében a beruházásoknak mindent meg kell tenniük a régészeti lelőhelyek elkerülésére, vagy ha ez nem lehetséges, akkor az érintett terület megelőző feltárását kell finanszíroznia a „szennyező fizet” elv alapján. Az ebből fakadó kötelesség sokkal jobban átalakította és megváltoztatta a régészet feladatait, tevékenységét és felfogását, mint bármely egyéb tényező korábban.

A régészet sokoldalú tudomány, világszerte rengeteg megközelítése és iránya van, az antropológia, a történelem, az építészet- és művészettörténet, a néprajz, a természettudományok mind-mind nagyon jelentős hatást gyakoroltak rá egyrészt módszertanilag, másrészt a kutatás irányainak, prioritásainak szempontjából.

A Máltai egyezményben megfogalmazottak azonban egy alapvető közös nevezőre helyezik ezeket az irányokat: legfontosabb feladat az örökségvédelem, a pusztuló régészeti örökség védelme.

A folyamat következményeként létrejött a kulturális erőforrás menedzsment (Cultural Resources Management – CRM), amely alkalmazott tudományként az építőipar részévé vált, egyrészt szakvéleményekkel segítve a döntéshozatalt, másrészt korábban soha nem látott mértékű régészeti feltárásokkal mentesítve a beruházások területét. Teljesen más, korábban komolyan fel sem merült kérdésekre kellett válaszolnia a régészeknek, ráadásul úgy, hogy döntéseik komoly és közvetlen anyagi és örökségvédelmi felelősséggel jártak. A beruházásokhoz kapcsolódó feltárások emellett a régészeti információk olyan mértékű gyarapodását is eredményezték, amely jelentősen megváltoztatta a tudományos fejlődést is.

Hazánk még aláírásának évében csatlakozott a Máltai Egyezményhez, amelynek jogi hátterét a ma is érvényes – bár többször módosított – 2001. évi LXIV. törvény szabályozza. Ekkor hozták létre a régészeti örökség védelmét központilag felügyelő hatóságot, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt (KÖH), melyek feladata a közhiteles és egységes lelőhelynyilvántartó rendszert létrehozása és kezelése lett. Ennél is fontosabb azonban, hogy a törvény és az azt kiegészítő rendeletek értelmében a KÖH illetékes regionális irodái – 2010 óta pedig a megyei kormányhivatalok – döntenek arról, hogy milyen intézkedéseket kell végrehajtani a különböző beruházások során a régészeti örökség védelmében.