RÉGÉSZETI FELDERÍTÉSI MÓDSZEREK

A terepen végzett régészeti tevékenységeket alapvetően két csoportra bonthatjuk, roncsoló és nem roncsoló módszerekre. Ezt a két módszert azért fontos megkülönböztetnünk, mivel a régészeti lelőhelyek nem megújuló erőforrások, más szóval véges számú az olyan helyek száma, ahol régészeti jelenségeket találhatunk. Márpedig ha véges a számuk, az azt jelenti, hogy a roncsoló módszerekkel fegyelmezetten kell bánnunk. Ez egyébként talán a régészet egyik legszélesebb körben elterjedt tévedése, amely szerint a régész egyetlen vágya, hogy kiásson mindent, különös, markolós Indiana Jonesként szétrombolva mindent maga körül, felszínre hozva mindent, hogy aztán jól megnézze. Számtalanszor hallom érdeklődőktől egy-egy régészeti lelőhely azonosítását követően:  és ez mikor lesz feltárva? Nekik – ha van időm – az alábbi mesét szoktam elmondani.

Képzeljünk el egy hatalmas könyvtárat, benne sok százezer könyvvel, hatalmas felderítetlen folyosókkal. A folyosókon rengetegféle könyv, kicsik és nagyok, mindegyik teleírva adatokkal és történetekkel, mindegyik egy kicsit különböző, egy dologban viszont azonosak: mindegyik egyedi és kizárólagos információt hordoz közös múltunkról.
Viszont ezek olyan különleges könyvek, amelyeket csak egyszer lehet elolvasni a kinyitásuk után. A betűk az olvasó szeme előtt olvadnak porrá egyetlen olvasást követően, és csak annyi adat marad utánuk, amelyeket figyelmesen megjegyzett, vagy kijegyzetelt. A könyvtárban ugyan sok százezer kötet van, de számuk nem végtelen, ráadásul ez egy rendetlen könyvtár. Vannak, amelyek olvasás nélkül pusztulnak el, vannak aztán olyanok amelyeket a “könyvtárosok” nyitnak fel, és gondosan kijegyzetelik, vannak aztán olyanok is, amelyek lapjait csak végigpörgetik a könyvtárba betörők, kincset keresve, nem is tudva arról, hogy mi pusztult el a szemük előtt. A könyvtár viszont olyan hatalmas, hogy a könyvek nagy részéről még tudomásunk sincs, mert egyelőre ismeretlen folyosókon is sorakoznak.
Mitévők legyünk ezzel a könyvtárral? Amíg sok százezer könyvünk van, könnyű szívvel nyitunk fel újabbakat, a rablókat sem vesszük komolyan, de vajon mennyi példánynak kell maradnia, hogy elkezdjünk aggódni? Mennyit kell megőriznünk az utódainknak? Vajon milyen stratégiát válasszunk ebben a helyzetben, mi a legmegfelelőbb eljárás a titokzatos könyvtár őrzői számára?

Valahogy ilyennek látom  a régészek munkáját. A könyvtár hazánk területe, a régészeti lelőhelyek a kötetek, a bennük lévő információ pedig a feltárással, a jelenségek és leletek kontextusának megbolygatásával elpusztul. A régészeket “terepi könyvtárosoknak” kell elképzelnünk, akiknek a feladata az elpusztuló könyvek nyilvántartása, védelme, és szükség esetén megmentése.

És itt jönnek a képbe a lelőhely-felderítési módszerek, ugyanis sok mindent megtudhatunk egy régészeti lelőhelyről anélkül is, hogy nekiesnénk egy ásóval. A régészetnek ez az ága különösen szoros kapcsolatban van a természettudományokkal, tehát az elmúlt egy-két évtizedben technológiai áttörésen ment keresztül a térinformatikai és távérzékelési lehetőségek kinyílásával. Napjainkban ezen módszerek forradalmáról beszélhetünk, amelyek véleményem szerint hosszú távon gyökeresen átalakítják a régészetet és a múltunkról hozzáférhető információk elérését. Rövid kitérő a szó jelentéséhez: az archaeological prospection elég lefordíthatatlan szó, előrejelzést és felfedezést egyaránt jelent, én a régészeti felderítés kifejezést használom magyarul.

A felderítési módszerekről 2018 őszén készített Immo Trinks, a LBI ArchPro vezető geofizikusa egy látványos térképet:

Ez a látványos gyűjtés mutatja, hogy valójában milyen szerteágazó lehetőségeink vannak a lelőhelyek felderítésében. Az elsőre talán kicsit ijesztő ábrán jól látható, hogy három nagy törzse van a lelőhelyfelderítésnek: a terepbejárás, a (légi) távérzékelés, és a felszínközeli (vagy régészeti) geofizika. Az itt felsorolt módszereket persze közel sem azonos mértékben használják a kutatók, de ezek mindegyikét használták már régészeti célra. Az alábbi fejezetekben megpróbálom magyarországi viszonyokra értelmezve röviden elmagyarázni a különböző módszerek működését, előnyeit és hátrányait. Bizonyos mértékig persze elkerülhetetlenül szubjektív egy ilyen felsorolás, hiszen a közismert mondás, miszerint “akinek a kezében kalapács van, mindent szögnek néz“, különösen igaz a régészeti felderítésre: minden szakmabelinek van egy kedvenc módszere, és minden helyzetre azt látja a legalkalmasabbnak.

Jelen keretek között nem térek ki a fémkeresésre, bár ahogy látható, szerepel a “fán”. Ennek az oka az, hogy bár geofizikai módszereket használ, nem tartom roncsolásmentes módszernek. Önmagában ugyanis nem nem értelmezhető az az adat, hogy hol vannak fémek egy régészeti lelőhelyen, amíg nem szedjük ki és határozzuk meg régészeti jelentőségét. Azonban amint leszúrjuk az ásót, máris átléptük a képzeletbeli határvonalat a két módszer között…