3. A LELŐHELYEK FELFEDEZÉSE

 3.1 A RÉGÉSZETI TOPOGRÁFIÁTÓL A HATÁSTANULMÁNYIG

Bár a falvak határában lévő régi emlékek a 18. századtól kezdve számos utazó érdeklődését felkeltették, a tudományos célú lelőhely-azonosítási kutatás kezdeteit Magyarországon Rómer Flóris munkásságához köthetjük, aki a 19. század közepén az ország nagy részét beutazta és számtalan adatot gyűjtött az egyes településeken ismert régészeti leletekről és lelőhelyekről. Jegyzeteiben tetten érhető, hogy még az ő rendszerező gondolkodása számára is jóval fontosabb volt a lelet, mint a lelőhely egésze.

A tudományos célú régészeti kutatás a kezdeti időszakban viszonylag kevés hasznát vette a csupán felszíni leletek alapján ismertté váló lelőhelyeknek. Amennyiben nem került elő véletlenül valamilyen különleges lelet, avagy nem került sor ásatásra, a lelőhelyekről rendelkezésre álló adatok általában nem voltak elég pontosak ahhoz, hogy azok korát vagy jelentőségét pontosan meg lehessen határozni, ezért a kutatók nem foglalkozhattak érdemben velük.

A hazai lelőhelyállomány átfogó felmérésének kutatói igénye is a múzeumokban őrzött leletanyag bemutatásának oldaláról jelentkezett. Az 1958-ban induló, az MTA Régészeti Intézete által vezetett Magyarország Régészeti Topográfiája (MRT) nevet viselő vállalkozás kezdetben az egyes járások területéről a múzeumok adattáraiban és raktáraiban fellelhető adatok, régészeti leletek tudományos igényű feldolgozását tervezte, ám ennek végrehajtása során hamarosan felmerült a terepbejárások, a lelőhelyek felszíni nyomok alapján történő felkutatásának, feltérképezésének igénye is. Az MRT végül az ország különféle részeinek járásaihoz tartozó települések határában intenzív terepbejárásokat végző, korát meghaladó lelőhely-azonosító, -térképező műhellyé vált. Az 1990-es évek második felére félbemaradt vállalkozás az ország 11,7%-t mérte fel, 9952 lelőhelyet azonosítva.

A következő fontos lépést az egységes lelőhely-adatbázis felépítése jelentette, melynek során a múzeumi adattárak és az MRT adatainak integrálását végezték el a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal régészeti lelőhely-nyilvántartásában. Az egységes szemléletű adatbázis létrejöttét kiemelkedő eredménynek tarthatjuk, ennek gondozása és az új kutatások eredményeivel való kiegészítése ma a Miniszterelnökségen működő Nyilvántartási Osztály feladata.

Sajnálatos módon az MRT-program pontosan azon időszakot megelőzően szakadt félbe, amikor az ország területén található régészeti lelőhelyek számbavételére egészen gyakorlati okokból – az építőmunkával, ezzel pedig a lelőhelyek veszélyeztetésével járó beruházások egyre intenzívebbé válásával – egyre nagyobb szükség lett volna, mivel nyilvánvaló, hogy a régészek csak azokat a lelőhelyeket képesek megvédeni, amelyek helyét ismerik. A szisztematikus, országos léptékű topográfiai munkákat a településrendezési tervekhez és a beruházásokkal összefüggő kulturális örökségvédelmi hatástanulmányokhoz végzett, kisebb léptékű terepbejárások váltották fel. Bár ezek módszertani szempontból nem voltak egységes szemléletű adatgyűjtések, valamint pontosságuk, megbízhatóságuk is széles skálán mozog, ám több ezer újabb azonosított régészeti lelőhellyel járultak hozzá régészeti örökségünkkel kapcsolatos ismereteinkhez. A lelőhelyek azonosításának folyamata tehát valójában ma sem szünetel, költségeit pedig – az általuk fejleszteni kívánt területek vizsgálatainak finanszírozásával – az egyes beruházók állják.

3.1 Régészeti lelőhely-állomány Magyarországon

Senki nem tudja a magyarországi lelőhelyek pontos számát, és sajnos az sem egyszerűen megválaszolható kérdés, hogy valójában mennyit ismerünk. A KÖH nyilvántartás mára több mint 70.000 adatot tartalmaz, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ez a szám azonos lenne az azonosított lelőhelyek mennyiségével. Ahogyan a korábbiakban is láthattuk, a régészettudomány fejlődésének kezdeti szakaszában a lelőhely létének egyszerűen nem volt minden alkalommal jelentősége, ebből következően nagyon sok esetben nem lehetséges egy lelet előkerülési helyét pontosan meghatározni. Márpedig a hatályos jogszabály alapján lelőhelynek csak azt tekinthetjük, amely „földrajzilag egyértelműen meghatározható”, tehát van téradata. Ez összesen körülbelül a nyilvántartásban szereplő adatok feléről mondható el, és nagyon sok esetben kell számolnunk azzal a lehetőséggel is, hogy több, külön-külön felvett adat valójában ugyanarra a lelőhelyre vonatkozik. Mindezek alapján véleményünk szerint jelenleg összességében körülbelül 25.000-30.000 lelőhelyet tekinthetünk ismertnek hazánk területén.

Felmerül persze ezután a következő kérdés: sok-e ez avagy kevés a magyarországi teljes lelőhelyállományhoz mérten? Ezt úgy tudjuk a leghatékonyabban megvizsgálni, hogy az intenzíven kutatott területek lelőhely-állományát extrapoláljuk. A korábbi években többen is kísérletet tettek a becslésre, amelyek alapján átlagosan 1-1,5 lelőhely/km² adattal számolhatunk, amely értéket más európai, jobban kutatott területek analógiái is megerősítenek. Mindezek alapján kb. 93.000-139.000 között lehet a magyarországi régészeti lelőhelyek száma, azaz jelenleg körülbelül a lelőhelyek 25-30%-át ismerjük. A valós arány az egyes régiókban azonban nagyon változó, hiszen vannak olyan részei az országnak, amelyek jól kutatottak, míg mások szinte fehér foltnak tekinthetőek a régészeti lelőhelyek ismertsége szempontjából.