Az előző, magnetométeres mérésről szóló bejegyzésemet annál az idilli képnél hagytam abba, amikor a mérésünk és az ásatás adatai szépen összeilleszthetőek, és mindenki elégedetten dől hátra. Most azonban az a rész jön, amikor nem ez a helyzet, és mindenki ráncolja a homlokát.
Számomra az első ilyen pillanat 2013-ban jött el, mikor az M4 szolnoki elkerülőjének régészeti munkálatai során egy régész kollégám lelkesen mesélt a Zagyva-parton előkerült szarmata temetőről, miközben a hátamon jéghideg izzadság kezdett kiütni, mivel azt a lelőhelyet mértük, és nem találtunk ott semmilyen temetőt, tehát nem is jeleztük előre…
Talán itt meg kell magyaráznom ennek okát röviden: a lelőhely-azonosítással foglalkozó régésznek nincs könnyű dolga. Hiába azonosít mondjuk egy nyomvonalon hibátlanul kilenc lelőhelyet, mindenki azt a tizediket kéri számon rajta, amit esetleg nem talált meg. Ez kicsit olyan mint a fociban a kapus: a kilenc kivédett helyzetet senki nem számolja, csak azt az egyetlen fránya gólt. Szóval ha nincs meg az a temető, az azt jelenti, hogy hibáztam.
No de nézzük meg, mit is nem találtunk meg a mágneses méréssel:
A mérést az alábbinak megfelelően értelmeztük:
Masek Zsófia vezetésével elvégezett feltárás során pedig ez az alaprajzot azonosították:
A kép némi magyarázatot igényel. Piros színnel jeleztem a feltárt régészeti telepjelenségeket (gödröket, házhelyeket), zöld színnel az árkokat, sárgával pedig a nyújtott vázas sírokat. Ha összehasonlítjuk a mérést és az ásatást, az alábbi mintázatot figyelhetjük meg:
1. szinte kivétel nélkül megtaláltuk az összes telepjelenséget, házakat, gödröket.
2. egyetlen sírt sem azonosítottunk a mérésen
3. találtunk egy árokrendszert, amely az ásatáson gyakorlatilag nem volt megfigyelhető (kivéve egyetlen kis szakaszát a keleti részén)
A magam részéről itt találkoztam először azzal a ténnyel, amit egyébként a szakirodalom mellett későbbi tapasztalataink is megerősítettek: magnetométeres méréssel nem lehet nyújtott vázas sírokat azonosítani, (illetve van egy speciális helyzet, amikor igen, de erről majd később). Ez a műszer régészeti “vakfoltja”, a síroknak nincs megjeleníthető mágneses “lenyomata”. Ennek egyébként valószínűleg az az oka, hogy egy sír kiásása, majd visszatemetése között egyszerűen nem éri elegendő fizikai hatás a sírgödröt ahhoz, hogy megjelenjen a mérésen.
Ugyanakkor félsikert is elkönyvelhetünk, hiszen szinte hibátlanul lehetett azonosítani minden más régészeti jelenséget, azok bizony ott voltak, ahol lenniük kellett a mérés alapján. És itt van végül a harmadik jelenségtípus a titokzatos árkok: a mérésen jelentkező árokrendszernek csak néhány apró szakasza került elő az ásatáson. A két térkép összevetését vizsgálva talán nem alaptalan azt feltételeznünk, hogy az árkok és a sírok összefüggenek, előbbiek valószínűleg a temető lehatárolására szolgálhattak, egyetlen adatforrásunk a pontos elhelyezkedésére pedig a mérésnek köszönhető.
Úgy tűnik tehát, hogy mindkét vizsgálati formának – a magnetométeres mérésnek és a feltárásnak – vannak előnyei és hátrányai, a teljes(ségre törekvő) kép a lelőhelyről pedig a kétféle módszer összevetésével érhető el.
És itt érünk el egy fontos kérdéshez, amiről a régészek nem szívesen beszélnek. Szeretünk ugyanis úgy gondolni az ásatásra, mint egyfajta “végső megfejtésre”; ahol a feltárásaink minden létező információt felszínre hoznak. Úgy is nevezzük a mérés alapján történő próbakutatásokat, hogy hitelesítő feltárás (ground truthing), és talán el is hisszük, hogy az az egyetlen tényszerű valóság, amit az ásatáson látunk.
A valóság azonban az, hogy ez nem teljesen igaz. A feltárás egyszerűen nagyon sokáig az egyetlen és legkézenfekvőbb módszerünk volt arra, hogy megvizsgáljunk egy lelőhelyet. De a feltárás során alapesetben ugyanúgy az érzékeinkre kell hagyatkozunk a megfigyelés során, mint bárhogyan máshogy: a visszavert fény szemünknek megfelelő frekvenciáin, esetleg a tapintás, szaglás (bátrabb régészek esetén az ízlelés) révén. Amit pedig nem látunk meg, az nem is kerül feltárásra, amit nem veszünk észre, az nem kerül dokumentálásra. De nem kell mindig ilyen filozófiai mélységekbe mennünk, sokszor sokkal triviálisabb korlátai vannak a megfigyelésnek. Egy megelőző feltáráson, ahol feszített tempójú munkavégzést követel meg a határidő, sajnos mindig van olyan régészeti jelenség, amely dokumentálás nélkül pusztul el, legsűrűbben a humuszolás miatt.
A geofizikai méréseket tehát célszerűbb úgy látnunk, mint a felszín alatt megőrződött információk egy más oldalról történő vizsgálatát, amelyben a különböző módszerek nem validálásul, hanem egymás kiegészítéséül szolgálnak. Alá vagy fölérendeltséget csupán a módszer hatékonysága alapján állapíthatjuk meg. Jól jelzi ezt a helyzetet a fent bemutatott példa: az árokkal körülvett szarmata temetőt csak a két módszer összevetésével lehetett azonosítani, önmagában mind az ásatás, mind a mérés más oldalról mutatja be a ugyanazt a jelenségtípust.
A bejegyzésben látható magnetométeres mérések feldolgozását és értelmezését Pethe Mihály készítette
Legutóbbi hozzászólások